Fel sem fogtunk semmit. Égetett a nap. Az úttörő nyakkendő nejlon anyagába remekül fogtak a Pax tollak. Alárítuk egymásnak a nyakkendőket, és sokan a kedvenc zenekaraik nevét is ráírták. Valamiért nem írtunk magyar zenekarokat, pedig azokat is szerettük, és menők is voltak, szóval, nem lehetett tudni, hogy miért nem. B nagy műgonddal a következő zenekarok nevét írta a piros anyagba: Mötley Crüe, Def Leppard, Scorpions, AC/DC, Iron Maiden, Judas Priest, Running Wild, Bon Jovi, Motörhead és valamiért a Slayer is, amely teljesen kilógott a sorból. 1985 vagy 1986 volt, de talán az utóbbi. Volt egy lány, akinek a vezetékneve B szerint ugyanaz volt, mint a Slayer magyarul. Óriásit tévedett, senkinek sem lehet nem lehet ilyen neve, nem is lehet teljes mértékben lefordítani. Jelenthetne, mondjuk, akár vadászt is, gyilkost is, vagy esetleg mészárost is, de mindegyik változat csak akkor lenne helyes, ha odatennék azt is, hogy rideg és kegyetlen. Ez volt az első találkozásom a Slayerrel. Ennyi és kész. A Kreatort szerettem, majd később a Napalm Death-et. Aztán, négy öt évvel később, a gimi végén a körfolyosós megmutatta nekem a Depeche Mode-tól a Little Fifteent, mert éppen tizenöt éves volt, és egyébként is rajongott a DM-ért, és a zenéjükért is. Persze leginkább Dave Gahanért. Engem is ámulatba ejtett, főleg a Violator és a Music for Masses klipjei, és persze az a dal is, amelyet a körfolyosós mutatott. Azonban mutatott egy másik számot is, a Public Enemy-től a Channel Zero-t. Na, az kikészített. A Public Enemy-t ugyanis nagyon is kedveltem akkoriban. Rendkívül lazának, és anarchistának gondoltam, és kifejezetten bejött, hogy nem csípik a rendőröket. Sokkolt a rendőri brutalitás, de a dél-kaliforniai jólét is. Inkább az, hogy mennyire nincs semmink hozzájuk képest. Jóval csóróbbak vagyunk a nyugati proletároknál. És abban a számban hallottam először a Slayert. A hiphop és a thrash is elvarázsolt. Azonban annyira eláraszott az Essen-i Kreator, hogy nekem már nem jutott a Slayerből. Azt gondolom most, hogy puszta véletlen, hogy nem hallgattam Slayert, mert hallgattam egyebet: Metallicát (hajaj, az Orion!), Testamentet, Death Angelt, sőt Autopsyt is. Extremitásban talán csak a legutóbbi múlja felül a Slayert, és mindegyik Bay Area-i, azaz összehasonlíthatatlanul gazdagabb, fényűzöbb, mint a mi kis országunk akkori kis csírácskái. Valamiért elmaradt a Slayer. Aztán, jóval később, 2009 körül, kimentem Prágába egy Big Four happeningre. R, aki az egyedüli józan volt a társaságban, és a kocsit is vezette, egyértelműen azt mondta, hogy a KTA a legjobb, de én kötöttem a karót a MOP-hez. Mindenképpen, hiszen azon van az Orion. És hát Prágában fellépet a Slayer is természetesen. Kerry King már régen kopasz volt. Valahogy be kellett hoznom a lemaradást, és megimádtam az Angel of Death című számot, tudtam néhány sort a Raining Bloodból is, és kész. Hogy miért? Mert a szörfölgetés-ismerkedés közbenYouTube-on sok videót néztem meg Tom Arayával. Nos, ez egy külön fejezet. A riportok alapján a mai napig azt gondolom, hogy ritka az olyan ember, aki nála kedvesebb, türelmesebb, szerényebb, józanabb, hitelesebb. Bárcsak írhatnék többet róla, de időm nincsen. Nem ismerem a Slayert, és Tom Arayát sem, de valahogy tudom, hogy Tom Araya hihetetlen személyiség. A legkülönlegesebb a nevetése. Aki csak egyszer meghallja, nem szabadul tőle, állítom.
