A tűt kihúztam, pedig nem is hátráltatott, csak zavart.
Sétáltam az utcán, és minden olyannak tűnt, mintha eredeti lenne, mintha a fejemen kívül is létezne igazság.
És aztán az idő egy emberöltővel megcsalt, és tudtam, hogy még egy életet le kell élni ahhoz, hogy kiheverjük azt, ami történt.
De aztán elfelejtettem mindent, és mentem tovább, délre, fények nyalábjain száguldottam.
A túlélők hangját nem hallottam, és ők sem értettek engem, mert más nyelven beszéltünk.
Beszéltem nekik a kulcs fordulásáról a zárban, és meséltem nekik az ajtók mögötti emberekről, és arról, hogy hogyan tekintettek rám.
Azok a tekintetek az én tanítómestereim.
A sóhajaik és a gyermekkori álmaik elérnek engem, és néha keresztüldöfik a szívemet.
Értsd meg, mennem kell tovább, és a fiam fejét meg kell simogassam.
És akkor leültem a fiatal nők elé, akik olyanok voltak, mintha egy másik bolygóról jöttek volna.
Az egyikük odajött hozzám, és lassan, hogy annyira azért ne fájjon, elmondta nekem, hogy mik történtek a régi házban.
