Azt a jelenséget, amikor valaki önmagát kívülről látja, a pszichológia deperszonalizációnak hívja. Azt tartják, hogy traumatikus élmény áll ezek mögött, méghozzá elég súlyos. Az egyén nem tud azonosulni a bántalmazott testével, nem tudja feldolgozni a gonosz történéseket, és azt képzeli, hogy ő maga nem is ő, hanem egy külső tárgy, és így tudja eltávolítani magától az egyébként tagadhatatlan élményt, amely beszennyezte a testét. Persze ez csak rövid időre lehetséges, és "mintha"-szerű jellege van, ami azt jelenti, hogy az egyén nagyon is jól tudja, hogy nem láthatja magát kívülről. Viszont hamarosan eltűnhet ez a halványodó tudat, és ez igazi őrületet eredményez. A deperszonalizáció tehát előjele lehet a nagy kórképnek.
Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel.
Vajon az, hogy önmagunkat kívülről látjuk az álmunkban, az is előjele a kórképnek?
Vajon minden egyes deperszonalizációs élmény nagy kórkép előjele?
Lehetséges, hogy az álomban ugyanazok a traumák jönnek el, mint az ébrenléti deperszonalizációnál. Ebben az esetben az álomtevékenység arra törekszik, hogy kisimítsa az ébrenlétben történt rémséget. Ekkor azt mondhatjuk, hogy az álom gyógyító erejű. Ebben az esetben még nincs szó arról, hogy az álomban előjövő képek célzottak lennének, azaz éppen arra az eseményre irányulnának, amely kiváltotta a traumát. Az pszichoterápia ébrenlétben vagy szabad asszociációs félálomban képes ágyúval tüzelni ezekre a traumákra, és a megvilágosodás katartikus élmény. Ilyenkor nem lehet csak úgy magunkhoz térni, hanem időt kell hagynunk magunknak, hogy "felébredjünk". Azaz: a pszichoterápia egyfajta álomszerű állapotot generál.
De lehetséges, hogy az álomban nem jönnek elő traumák. Hanem egészen más. Az álomélmény során önmagamat látom. Erre ébrenlétben is képes vagyok: tükörbe nézek, kirakatban pillantom meg magam, fényképet nézek magamról. Korábban esetleg rajzon láttam magam, azokban az időkben, amikor még nem volt fényképezés. Igen ám, de voltak olyan idők, amikor realisztikusnak mondható rajzolás sem volt. Ebben az időben nem létezett pszichoterápia. Az álomképek, az ébren előugró képzelet ugyanaz volt. A rajzolt képek papír híján köveken, fákon vagy a csillagképekben jelentek meg. Nyilván ekkor is volt víztükör, és ekkor is volt a többi ember vagy egy kitüntetett ember szeme, és ezek visszajelzése. És valahogy volt az álom. A visszajelzés nélküli önlátás.
Lehet, hogy az álom most is visszajelzés nélküli önlátás. És most álljunk meg.
Lehet, hogy álom soha nem volt, és nem is lesz soha visszajelzés nélküli önlátás, hanem az álom ugyanúgy megélt valóság, mint az ébrenlét. Most egyáltalán nem holmi ezoterikus, new age marhaságról próbálok beszélni. Az élmény minőségére próbálok célozni.
Nehéz ezt felfogni. Nehéz meglátni a különbséget két dolog között:
1. A korábbi, ébrenléti élményeink rendszertelen visszaömlése az álomban.
2. Az érzékelés befelé fordulása.
A két dolgot eleve felfogni is nehéz. De ha mind a kettő megfogalmazódik, és a különbség nyilvánvalóvá válik, könnyen megőrülhetünk. Az a véleményem, hogy aki eddig képes eljutni, az eleve józan, és nem őrül meg. Persze aztán rájön, hogy a meglátott különbség lényege az, hogy nincs is különbség: az álom és az ébrenlét egy kicsit olyan, mint egy érem két oldala.
Nem arról van szó, hogy:
1. Az álom egy másik világban lenne, és hogy az álomban nem lehetséges a traumák előbukkanása, és arról sincs szó, hogy a pszichoterápia ezt a folyamatot nem bírná minden másnál hatékonyabban kordában tartani.
Hanem arról van szó, hogy:
2. A pszichoterápia előtti álmodásművészet spontán tudott lenni, nem volt elátkozva, és egységben élt az ébrenléttel.
A képzeletbeli "CC" (kb. Carlos Castaneda) így fogalja ezt össze:
- keress magadnak egy olyan helyet, ahogy nyugalomban vagy
- próbálj meg elfáradni, hogy rakomány nélkül léphess be az álomvilágba
- gyakorold az álmodást egészen addig, hogy legyél képes meglátni magadat álmodban úgy, hogy éppen alszol: ebben a pillanatban keletkezik az álomtest (és ezzel foglalkozik sokat a new age és az ezotéria vagy mi...)
- próbálj az álomtesteddel repülni (nekem csak ülő helyzetben sikerült, és csak függőleges irányban, és jellemzően csak húsz éve, manapság csak igen ritkán, és mindig bizarrul boldog rettegéssel töltött el...)
- próbálj a tájra figyelni
- ha sikerül a tájra figyelni, akkor vagy "ott"
- ekkor nézd meg a tenyeredet az álmodban (nekem csak párszor sikerült, és jegyezd meg, hogy álmodban mi van a tenyered közelében, valamilyen kis növény, és az lesz a te álomba vivő segítőd)
- ha felébredsz, próbáld minden álmodat leírni (egyre jobban fog menni, de ha nem teszed, akkor egyre jobban fog "elmúlni", és egyre kevesebb álomra fogsz visszaemlékezni)
- ébrenlétben is nézd a tenyeredet, és nézd, hogy mi van mellette, és ha megtalálod a kis növényt, tollat, követ, üvegszilánkot, azt vedd fell, és kincsként őrizd (nekem volt pár ilyen tárgyam)
--- én eddig jutottam el ---
- a tárgyat kis bőrszütyőben hordd a nyakadban, elalváskor tartsd a kezedben
--- innen CC-nél már olyan stádiumok jönnek, amelyek az ő képzeletének termékei, soha nem voltam képes megugrani, nem is akartam, ezért nem is írom le ---
