Lofem kijött, bandukolt a már-már őrült napragyogásban. Egy szökőkútnál egy kisfiú játszott, az apukája nevetett. Egy rózsabokornál nők ücsörögtek. Az illat szinte illetlenül ízletes volt. Mindenütt lányok, kisbabák és párok. Bort ittak és szerelmet.
Lofem fejében a képzeletbeli barát ordított. Valaha a sivatagban izzadt férfiak néztek egymásra bosszúra éhesen, vérben forgó szemmel, és megölték egymást. Lofem háromszor hallgatta meg a képzeletbeli barát dalát, és haza indult. A kis tó felett nem szállt kis füst.
Hirtelen az elme kitisztul. És akkor nemcsak látsz, hanem igazat is szólsz, és a többiek közeledni kezdenek feléd.
Hazaért Lofem, csendben nyitotta a kaput. Fent ült a bölcs öregember. Lenyírták a szakállát. Nem régiben nőtt ki, és megfiatalította. Most megint aszott szőlőgyökérre emlékeztetett, de a szeme a sólyomé.
A sólyom szeme inog és néha ráng repülés közben, és ha lecsap, a sólyom valójában vak. A bölcs öregember sólyomröpte maga volt a pillanat akarása.
- Szia, hogy vagy? - kérdezte a bölcs öregember Lofemet.
- Jól-jól-jól - felelte Lofem éppen úgy, mint aki ugyan lehet, hogy jól van, de beszélgetni nincsen kedve.
- Én készülök fel - mondta az öregember, és meghallotta Lofem, de még ekkor sem akart beszélgetni. Pedig éppen arra gondolt, hogy micsoda kegyelem felébreszteni a reményt. Vagy éppen aljas rombolás. De akkor is ott van a remény röpke pillanata, amit oda kell adni annak, aki szomjúhozza.
- Tessék? - tettette Lofem, hogy nem hallja. Szégyenletes. A bölcs öregember megértette, hogy meg kell ismételnie, de nem azért, mert az üzenet nem ért volna célba, hanem hogy nyomatékosítsa.
- Én készülök fel.
Önismeret azért kell, hogy ne érjen felkészületlenül a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése